8. rész

Hirtelen a semmiből 3-4 fotós tűnt fel és sűrűn kattintgatni kezdtek.
- A fenébe! Reméltem, hogy nem vesznek észre..
- Oli! Mi folyik itt? –lepődött meg a paparazzik miatt a barátnőm.
- A kocsinál majd elmondom, siessünk!!


Mikor végre beszálltunk a kocsiba, becsatoltam magam, és amilyen gyorsan csak lehetett elhagytuk a repteret. A hazafelé vezető úton végig azon töprengtem, hogy miképp mondjam el Zoénak Gerardot.
- Olivia! Elárulnád végre, hogy mi folyik itt?
Nagy levegőt vettem, és szorosan összecsuktam a szemeim, majd gyorsan elhadartam:
- Összejöttem Gerard Piquével.


Láttam, ahogy a barátnőmnek tátva maradt a szája. Azt hiszem milliónyi gondolat futhatott át rajta. Rólam, Gerardról, Barcelonáról, Danielről.
- Mégis mióta? És miért nem mondtad el? Ki tudja még? Miért vártál? – vágta hozzám egyre dühöttebben a kérdéseit
- Én csak…Nem tudtam, hogy mondjam el. Az utóbbi hetek nagyon nehezek voltak. És minden olyan gyorsan történt. Ne haragudj kérlek! –öleltem át – Menjünk fel, mint már mondtam, szeretnélek bemutatni valakinek!


Végül sikerült Zoét bemutatnom Gerardnak és nem meglepő módon, gyorsan megtalálták a közös hangot, így a délelőtti kirohánást gyorsan el is felejtettük.


- Na jól van lányok –szólalt meg Geri. ­ ­–Én most megyek, találkozom a srácokkal, hogy ti tudjatok nyugodtan beszélgetni. Örülök, hogy megismerhettelek, remélem még találkozunk –nyomott Zoé arcára két puszit, majd megcsókolt, és elindult.
- Meglepően kedves és értelmes –vonta le következtetését a barátnőm.
- Én mondtam neked, hogy nem minden focista egy önző, bunkó. –nevettem.
- Na és? Hogyan tovább? Vagyis azt látom, hogy nagyon oda van érted…de már ne is haragudj, de rajtad ezt nem érzem. Remélem nem csak játszani akarsz vele, mert a végén még te ütnéd meg a bokád…
- Igazán kedvelem, és biztonságban érzem magam mellette, ami nekem most nagyon fontos, de én már nem vagyok az a 16 éves kislány, aki olyan gyorsan szerelmes lesz.
- Tehát, akkor komolyan gondolod…?
- Azt hiszem, csak tudod még olyan sok minden zavaros…Meg még csak ismerkedünk.
- Daniel?
- Mi van vele?
- Hát ezt kérdem én is. Miatta zavaros?
Nem válaszoltam, csak sokat mondóan ránéztem. Nem mertem megkérdezni, hogy mégis mit gondol erről az egészről. Talán mert attól tartottam, hogy azt mondja, Daniel már boldogan él valaki mással. Végül összeszedtem minden bátorságom:
- Ő jól van ugye?
- Nem beszél rólad. Semmit nem lehet belőle kiszedni. És ez nem is az én tisztem. Ezt kettőtöknek kell megoldania.
Nem is számítottam másra. Zoé mindig is nagyon jóban volt Daniellel, szinte mindent megbeszéltek, de korábbi kisebb veszekedéseinbe sem avatkozott bele.
- De van valakije, igaz?
Zoé nem válaszolt. És bár jól éreztem magam Gerarddal, a szívem még több apró darabra tört. Hihetetlenül fájt ezt hallani. Illetve nem hallani, hogy nincs senkije.
- Oli, tudod, hogy én nem sokszor szoktam ilyet mondani, de most azt hiszem, hogy jobb lenne ha tovább lépnél. Daniel még mindig egy borzasztóan büszke ember, de ezt te is tudod. Nem keresett, és azt hiszem már nem is fog.
- És mégis ki az a lány?
- Jajj drágám! Itt nem csak egy lány van…


Aznap este úgy feküdtem le, hogy csak arra vágytam, hogy múljon el az a végtelen fájdalom a szívemben. De akárhányszor lehunytam a szemem, magunkat láttam. Ahogy utazgattunk, ahogy együtt bicikliztünk, ahogy szeretkeztünk. Sírva aludtam el, és arra gondoltam, hogy miért voltam ennyire buta és büszke. Tudnom kellett volna, hogy nem jön vissza. Soha.


Két nap múlva Zoé haza utazott, én pedig haza felé indultam, mikor Geri keresett telefonon.
- Szia drágám! Lenne kedved ma este Cesc-kel és Danielával vacsorázni?
- Persze, szívesen.
- Ez nagyszerű, akkor 10-re érted megyek. Csók


Délután kitakarítottam a lakást, majd letusoltam és készülni kezdtem.
Az este nagyon jó hangulatban telt, sokat nevettünk, és meglepően sokat beszélgettünk az elköteleződésről és a komoly kapcsolatokról.
- Oli? És mi a helyzet veled? Úgy értem mi még nem is nagyon beszélgettünk…Gerard az első szerelmed? –tapintott véletlenül Daniela szívem épp legérzékenyebb pontjára.
A levegő szinte megfagyott, én Gerardra néztem, ő pedig kerülte a tekintetem. Daniela és Cesc is érezték, hogy friss sebeket téptek fel.
- Nem. Geri nem az első, volt már egy 8 éves kapcsolatom is… –ekkor azonban a mobilom csörgése megzavarta a beszélgetést. Először nem is akartam felvenni, de aztán a kijelzőn megláttam, hogy Zoé keres, akkor pedig csak sürgős dolog lehet, így hát felvettem.
- Mond kérlek gyorsan
Zo azonban nem szólalt meg, csak zokogott.
- Zoé! Ne szórakozz velem! Miért hívtál??
Ekkor valószínűleg Eszter kivette a telefont a kezéből, és komoly, mély hangján végre beleszólt a telefonba:
- Daniel. Balesete volt.

A szívem a torkomban dobogott, szédültem, és remegni kezdett a kezem. Hirtelen felálltam és kisétáltam. Taxiba ültem és egyenesen a reptérre hajtottunk, ahol felszálltam egy Bécsbe tartó gépre. Gerardék közbe milliószámra küldték az smseket és hívtak, mivel nekik fogalmuk sem volt, hogy mi történhetett velem. Én viszont képtelen voltam felvenni a telefont, így egyszerűen kikapcsoltam, és csak arra vágytam, hogy végre megtudhassam mi történt a szerelmemmel.

7. rész

Kiszálltunk a kocsiból, majd befelé indultunk. Hihetetlennek tűnt, hogy mindenki az én arcomba akarta tolni a fényképezőgépét, mindenfélét kiabáltak és kérdezgettek, de én csak jó kislány módjára tipegtem a focistám mögött, aki kézen fogva húzott keresztül a tömegen.
Mikor felértünk, Gerard egy puszit nyomott a számra, majd edzésre indult. Én letusoltam, átöltöztem, majd munkába indultam. Úgy tűnt, hogy a fotósok Piquével együtt távoztak. Mikor beértem az irodába, mindenki engem bámult. Leültem az asztalomhoz, de az egyik munkatársam rögtön odaszaladt hozzám, hogy vár a főnök. Siettem Dolores irodája felé, de amikor oda értem, meglepetés fogadott, hisz nem csak Dolores volt ott.
- Jó reggelt Olivia!
- Jó reggelt Dolores! Miért kerestél?
- Szeretnék neked bemutatni valakit. Ő Gerard menedzsere Bernarda García.
- Jó reggelt. – köszönt hűvösen
- Örülök, hogy megismerhetem –nyújtottam a kezem, de nem viszonozták.
- Nem tudom, hogy mi a célod, de nekem nagyon nem tetszenek a mostani címlapok. Tudod Gerard a karrierje csúcsán van, mindent megnyert amit csak lehet, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy te rajta keresztül szeretnéd megszerezni a 15 perc hírneved.
- De én nem…
- Persze, mind ezt mondják. De térjünk a lényegre: van neked egy ajánlatom. Bármennyit kérhetsz, ha szakítasz Gerarddal.
- Remélem maga most csak viccel. Nem kell a pénze…de azt hiszem, a legjobb az lesz, ha most felhívom.
- Nem, arra nem lesz szükség. Kérlek pakolj össze, mától nem dolgozol itt.
- Tessék?
- Sajnálom Olivia –nézett rám szomorúan Dolores. –Sajnos nem tehetek semmit.


Miután minden holmimat összepakoltam, lementem a pályára, ahol a fiúk épp már csak nyújtottak. Néhány perc múlva az edzésük véget ért, én pedig a lelátóról intettem Gerinek, jelezvén, hogy beszélnünk kell.
10 perc múlva találkoztunk a parkolóban. Gerard beült mellém a kocsiba, egy puszit nyomott a számra, de érezte, hogy valami nincs rendben.
- Geri, beszélnünk kell. -kezdtem bele a mondandómba. -Bernarda, a menedzsered ma megkeresett és pénzt ajánlott, ha szakítok veled. Mondtam neki, hogy mi nem is vagyunk együtt és, hogy inkább ezt veled kéne megbeszélnie, de azt mondta, hogy ez nem szükséges és kirúgott.

- Ez most vicc?
- Nem. Kirúgott. Ennyi volt.
- Olivia, én annyira sajnálom. Megpróbálok beszélni valakivel, hogy visszavegyenek.
- Nem szükséges. Amúgy sem tudnék olyan helyen dolgozni, ahol ennyire bámulnak és furán néznek rám az emberek, azért mert kedvellek. Nekem ez nem kell.
- És most mit fogsz csinálni?
- Majd kitalálok valamit. Most haza megyek. Este átjössz?
- Még szép. –majd megcsókolt és kipattant a kocsiból.

Otthon nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, átlapoztam néhány magazint, majd eszembe jutott, hogy napok óta nem néztem meg az mailjeimet. A sok új üzenet közt volt egy az egyik barátnőmtől, Zoétól
Drága Oli! Reméljük minden ok veled, itthon nagyon hiányzol, de megértjük, hogy időre van szükséged. Vigyázz magadra, és írj mielőbb! Puszi


Ezaz! Meghívom Zoét ide, Barcelonába.
Kedves Zoé! Én jól vagyok, remélem ti is! Nagyon örülnék, ha megtudnál látogatni, lehetőleg minél hamarabb. Millió puszi, O.


Pár percre rá már jött is a válasz, hogy nagyon szívesen eljönne, így boldogan vártam Gerit. Főzőcskézés közben elmeséltem neki, hogy az egyik legjobb barátnőm hamarosan meglátogat.
- Képzeld Zoé, tudod akiről már meséltem, meglátogat!
- Ez nagyon jó. Szívesen megismerkednék a barátaiddal. Mikor érkezik?
- Holnapután. Már alig várom!!


Elérkezett a várva várt nap. Kimentem a reptérre, ahová hamarosan megérkezett Zoé is.
- Drágááám! Annyira hiányoztál -ugrott a nyakamba
- Te is nekem!
- Mi újság mesélj? Mi van veled? Mit csinálsz?
- Oh, hát mesélni valóm van bőven, de ezt majd később. Most menjünk haza, szeretnék neked bemutatni valakit.


Hirtelen a semmiből 3-4 fotós tűnt fel és sűrűn kattintgatni kezdtek.
- A fenébe! Reméltem, hogy nem vesznek észre..
- Oli! Mi folyik itt? –lepődött meg a paparazzik miatt a barátnőm.

6. rész

Nem vártam meg, hogy mit reagál, lecsaptam a telefonom, és szörnyű sírásban törtem ki. Gerard csak állt mellettem, majd ismét átkarolt és vigasztalni próbált. Egy puszit nyomott a homlokomra, majd az arcomra, aztán pedig megcsókolt. Nagyon régóta nem esett ilyen jól egy csók…
- Gerard! Kérlek ne! – próbáltam ellökni magamtól, de sokkal erősebb volt nálam és így utólag nem is baj, hisz életem egyik legszebb két órája volt az utána következő. Ahogy felkapott az erős karjaiba és a hálószoba felé vitt, megfeledkeztem a körülöttem zajló dolgokról, és ez már nem először volt. Úgy érzetem, amikor vele vagyok, megszűnik minden más. Mikor ott feküdtem mellette az ágyban, egyszerűen biztonságban éreztem magam. Nem érdekeltek mások, a fotósok, senki! Egyszerűen élveztem a pillanatot.


Elment letusolni én pedig kávét készítettem.
- Oli! Kérdezhetnék valamit?
- Persze, mond csak!
- Igazából beszélni szeretnék veled…
A torkomban dobogott a szívem, mert bár nem régóta ismertem, valami nagyon vonzott benne…
- Tudom, tudom. –szólaltam meg. Ez csak egy egyszeri dolog volt és ne aggódj, nem fogok róla beszélni senkinek. Mindjárt hívok egy taxit és megyek is –indultam kifelé.
- Olivia! –ragadta meg a karom. Nekem ez eszembe se jutott. Pont azt szerettem volna megbeszélni, hogy bár tudom, hogy te nem igazán szeretnél most elköteleződni, de esetleg mégiscsak megpróbálhatnánk…együtt…tudod, ismerkedni...vagy neked én tényleg csak egyszeri alkalom voltam?


Nem tudtam mit feleljek neki. Tényleg nem álltam készen egy komoly kapcsolatra. És különben is. Ő Gerard Piqué, a világ egyik legjobb focistája…


- Geri..én nagyon kedvellek, de félek. Sose tudtam kezelni a nagy felhajtást. És te ismert vagy, és…
Láttam, ahogy mosolygós arca egyre inkább elsápad. Azt hiszem nem erre a válaszra számított.
- De azt hiszem, egy próbát megér. Nagyon jól érzem magam veled. Úgy mint veled, csak egyszer éreztem..
- Ez akkor azt jelenti, hogy mi ketten? –vidult fel.
- Igen... –mosolyogtam. –De csak ismerkedünk egyelőre! És remélem nem baj, ha ezt nem szeretném nagydobra verni…
- Dehogy baj! El sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok!!
- Akkor jó. Viszont örülnék, ha most haza tudnál vinni, mert szeretnék átöltözni.
- Már indulhatunk is –pattant fel vidáman a székről.


Már majdnem a lakásomnál voltunk, mikor kérdezett valami meglepőt:
- Amikor azt mondtad, hogy olyat, mint velem csak egyszer éreztél, a volt barátodra gondoltál?
- Igen. De tudod, a mi kapcsolatunk elég bonyolult volt, és még bonyolultabban ért véget.
- Miért, mi történt?
- Igazából nem tudom. Elhagytam és kértem, hogy ha úgy érzi, hogy folytathatjuk, keressen… - elcsuklott a hangom
- És nem ment utánad…

- Hát, nem bizony. De most ugye bekísérsz? –néztem rá kétségbeesetten, ugyanis a ház előtt rengeteg paparazzi állt, és mind ránk vártak.
- Igen, de most erősnek kell lenned, vagy legalább tégy úgy –nevetett. – Ha bárki kérdez, ne válaszolj semmit, bármennyire provokálnak. És ami a legfontosabb, ne nézz rájuk, csak menj befelé. De inkább majd én megyek elől.
- Rendben.


Kiszálltunk a kocsiból, majd befelé indultunk. Hihetetlennek tűnt, hogy mindenki az én arcomba akarta tolni a fényképezőgépét, mindenfélét kiabáltak és kérdezgettek, de én csak jó kislány módjára tipegtem a focistám mögött, aki kézen fogva húzott keresztül a tömegen.

5. rész

Ezt én magam se nagyon tudom. Randiztunk, és nagyon kedvelem, de valahogy nincs meg a szikra…
- Ééértem –válaszolta pimasz mosollyal és felhörpintette maradék kávéját.
- Na és veled mi újság ilyen téren? Rég nem lehet rólatok semmi szaftosat olvasni Shakiraval…
- Ja, annak már vége. Szép volt amíg tartott, de azt hiszem az a 10 év mégis csak soknak bizonyult.
- Pedig szép pár voltatok…- próbáltam egy kicsit több információt kihúzni belőle.
- Az lehet, de nem működött.
- Hát sajnálom. Nekem viszont sajnos lassan mennem kell…
- Ilyen hamar? Azt hittem több időnk lesz beszélgetni! Nem vacsorázol velem holnap este?

Kicsit haboztam, de végül igent mondtam. Van ebben a srácban valami, ami egyszerűen vonz.
- Végülis miért ne?
- Tudtam, hogy igent mondasz -állt fel gyorsan az asztaltól, hogy kikísérjen.


Vidáman indultunk a kijárat felé, de sejtelmem sem volt, hogy mi vár rám. Vagy 10-12 fotós várt odakint ránk, majd mind egyszerre kapta elő a gépét, és heves kattintgatásba kezdtek. Gerard hírtelen kézen fogott és a kocsija felé rántott. Minden nagyon gyorsan történt, mire észbe kaptam, már az autójában ültünk. Sokkos állapotban voltam, percekig csak csendben ültem, miközben Geri a lakása felé indult.
- Ne haragudj, én nem így szerettem volna…- szólalt meg, mikor megérkeztünk.
- Nem a te hibád, de most kérlek, vigyél haza.
- Szerintem ez rossz ötlet. Jobb lesz, ha ma éjjel itt maradsz. A lakásod előtt már biztosan várnak.
- De Gerard.. – nem hagyta, hogy végig mondhassam, mert kiszállt a kocsiból.
- Na jössz, vagy mi lesz?
- Gerard, nem hiszem, hogy nálad kéne töltenem az éjszakát…
- Hidd el, hogy jobb lesz így. Egy éjszaka az egyik vendégszobába nem hiszem, hogy megártana a párkapcsolatodnak…
- Úristen! Carlos! Teljesen kiment a fejemből.


Bár Carlosról teljesen megfeledkeztem, nagyon jól éreztem magam Gerardnál. Rengeteget beszélgettünk, mesélt magáról és a családjáról, este pedig együtt főztünk. Később letusoltam, majd az egyik vendégszobában töltöttem az éjszakát. Az igazi sokk azonban reggel jött…
- Oli! – köszönt rám reggel, mikor lejöttem az emeletről. Mutatnom kell valamit, de nem szeretném, ha emiatt idegeskednél –emelte fel az újságot
- Csak azt ne mond, hogy…


A címlapon ott voltam én, ahogy Gerarddal kézen fogva sietünk az autóhoz, majd egy autós kép, végül, pedig ahogy a háza előtti felhajtón kiszállunk, a szenzációhajhász szalagcím pedig: Piqué miatta dobta Shakirát?
Nagyon kellemetlenül éreztem magam, nem tudtam mit kéne tennem. Elővettem a telefonom, mert biztos voltam benne, hogy az újságot már Carlos is látta.
- Úristen!
- Mi a baj? Mi történt? –szaladt be Geri
- 132 nem fogadott hívás!


További 12 sms-t kaptam, amiben gratuláltak az „új fogáshoz”, illetve egy, amiben interjút kértek. Kétségbe esetten néztem a mellettem álló focistára, hogy mi tévők legyünk, aki egyszer csak váratlanul megölelt. Hihetetlen, de Daniel óta nem érzetem így…mintha megállt volna a világ, és csak azt kívántam, hogy soha ne engedjen el. Ekkor azonban megcsörrent a telefonom. Carlos keresett:
- Szia! Most akartalak hívni! –kiáltottam a készülékbe
- Hát, jobb később, mint soha –jegyezte meg cinikusan- Azért örültem volna, ha nem az újságból kell megtudnom, hogy mással jársz…
- De mi nem járunk. Csak olyan gyorsan történt minden…mi csak kávéztunk és…
- Egyáltalán minek kávézol te más férfiakkal, ha az én barátnőm vagy??
- Azt hittem ezt már megbeszéltük. Én nem szeretnék komoly kapcsolatot. És ez nem randi volt.
- Tudod, hogy ez milyen megalázó nekem? Mindenki rajtam röhög…
Ebben a pillanatban nem tudom mi ütött belém, de teljesen elborult az agyam.
- Valóban? Megalázó? Igen? –ordítottam a telefonba –Hát, akkor tudod mit? Én nem akarlak téged megalázni. Én? Ugyan! Az Istenért se akarnálak én téged megalázni, ezért többet nem is kereslek, kérlek, te se tedd!
- De, hát…


Nem vártam meg, hogy mit reagál, lecsaptam a telefonom, és szörnyű sírásban törtem ki. Gerard csak állt mellettem, majd ismét átkarolt és vigasztalni próbált. Egy puszit nyomott a homlokomra, majd az arcomra, aztán pedig megcsókolt. Nagyon régóta nem esett ilyen jól egy csók…

4. rész

- Na? Szellemet láttál? Vagy mi ütött beléd??
Mgfordított a vállamnál fogva és egy lányra mutatott.
- Ki az a lány?
- Ő Olivia. Csak néhány hete dolgozik nálunk és..- nem tudtam befejezni a mondókám, mert a szavamba vágott.
- Be kell mutatnod neki. Most!
- Gerard, nem tudom, h ez mennyire jó ötlet..Tudod ő nem az a kis cicababa típusú lány…
- Akkor meg pláne! Naa Dolores! Kérlek!
- Hát legyen!


/Olivia/

- Szia Olivia! - Köszönt rám Dolores. – Örülök, hogy itt vagy…ééés szeretnék neked bemutatni valakit. Ő itt Gerard Piqué, a focicsapat egyik hátvédje.
- Szia Gerard vagyok, de itt mindenki csak Gerinek hív.
- Szia én pedig Olivia vagyok és mindenki így is hív – próbáltam egy viccel oldani a kissé fura helyzetet.
- Oli! Oli! –kiáltotta Carlos, majd odalépett és váratlanul megcsókolt.
- Hát, talán nem mindenki –jegyezte meg halkan a focista. –Akkor én nem is tartalak fel tovább Olivia. Remélem, még találkozunk. Nagyon örültem.



- Miért nem mondtad, hogy együtt van azzal a bájgúnárral? –kérdezte Gerard Dolorest.
- Én nem tudtam, hogy ők ketten… Olivia még csak néhány hete van itt… De hát nézz körül, a hely tele van csinosabbnál csinosabb lányokkal…tudod, hogy nem szeretem, mikor munkatársakkal játszol…
- Azért megadod a telefonszámát?



/Gerard/

Valamiért egyszerűen nem tudtam kiverni Olivia arcát a fejemből, és folyton ő jutott eszembe. Nem tartom magam egy túlságosan hős szerelmes típusnak, de úgy éreztem, hogy valamiféle szikra van közöttünk, és nem szabad annyiban hagynom a dolgot. Lesz ami lesz, én elhívom valahova!


/Olivia/

Váratlanul ért, hogy Carlos csak úgy megcsókolt, hisz mégiscsak tele volt az étterem a munkatársainkkal és amúgy is megbeszéltük, hogy egyelőre nem szeretnék komoly kapcsolatot. Titkon talán még mindig abban reménykedek, hogy Daniel hív.

Lefekvéshez készülődtem mikor egy smsem jött:
Szia Olivia, remélem, még emlékszel rám :) lenne kedved velem meginni egy kávét holnap? Geri.


Mintha az ujjaim önálló életre keltek volna, Carlost pedig teljesen el is felejtettem és már írtam is a választ:
Persze, hogy emlékszem, nagyon szívesen megyek veled kávézni ;) O.


Bár nem úgy készültem, mintha randira mennék, mégis nagyon izgatott voltam. Van valami Gerardba, ami egyszerűen megfogott. Talán ezért is mondtam rögtön igent.
Mikor megérkeztem a kávézóba, Geri már az egyik sarokban ült, fehér pólóban és farmerben, kávét kortyolgatva. Nyílván nem akart túl nagy feltűnést kelteni.
- Szia! Örülök, hogy eljöttél! –mosolygott kedvesen
- Hát, mondtam, hogy itt leszek.
- Már muszáj volt rendelnem, remélem, szereted a csokis lattét.
- Viccelsz? Az a kedvencem! – feleltem és már emeltem is fel e poharam – Hmm. Ez isteni. Azt hiszem ez lesz az új törzshelyem.
- Én is szeretek ide járni. Sokan vannak, de általában senkinek nem szoktam feltűnni…
- Nem nehéz így élni? Úgy értem, régebb engem is gyakran követtek a paparazzók.. de ami körülöttetek folyik, kívülről is egy kissé ijesztő.
- Hogy érted, hogy téged is?
- Ez egy rettentő hosszú történet…
- Nekem van időm –kacsintott
- Tudod a volt barátommal gyakran jelentünk meg társasági eseményeken..és lényegében inkább ő volt az érdekes, nem pedig én.
- Ő is sportoló?
- Nem. Illetve már nem csinálja versenyszerűen, de inkább az üzleti életben ismert..
- Értem…Sokáig voltatok együtt?
- Majdnem 8 évig –mondtam nyugodtan. Meglepő módon nem is zavart, hogy még nem igazán ismerjük egymást, és hogy még mindig nagyon hiányzott.
- Ejjha! Akkor az egy igazán komolya kapcsolat lehetett. Na és mi a helyzet most? Együtt vagy azzal a Carlos gyerekkel?
- Ezt én magam se nagyon tudom. Randiztunk, és nagyon kedvelem, de valahogy nincs meg a szikra…
- Ééértem –válaszolta pimasz mosollyal és felhörpintette maradék kávéját.

3. rész

Felhívtam a hirdetésre tartozó telefonszámot, ahol rövid beszélgetés után behívtak egy komolyabb interjúra. Boldogan írtam le a címet. Még aznap délutánra kaptam időpontot, ezért gyorsan kicsinosítottam magam, kocsiba ültem, betápláltam a GPS-be az úticélt és elindultam. 20 perc autózás után a készülék jelzett, hogy megérkeztünk.
- De hisz ez a Camp Nou! – kiáltottam fel

Izgatottan és egyben döbbenten szálltam ki a kocsiból, hisz álmomban sem gondoltam volna, hogy én a világ egyik legnagyobb stadionjába megyek állásinterjúra, ami nagyon jól sikerült, és megkaptam az állást!! Végre lesz mit csinálnom! Ez nagyszerű gondoltam magamban, és hazafelé indultam.

Másnap reggel korán felébredtem, rögtön megnéztem a telefonom és az e-mailjeim, de Danielről továbbra sem volt semmi hír. Igazság szerint nem is volt nagyon sok időm ezzel foglalkozni, mert azon agyaltam, hogy mit vegyek fel. Mégiscsak egy irodában fogok dolgozni, és fordítani…de mi van ha a befektetőkkel is találkozom? Vagy a játékosokkal? Végül egy szűk nadrágot vettem fel egy fehér felsővel és egy fekete blézerrel, majd munkába indultam. Belépve a látogatóktól teljesen elkerített irodaszintre, egy hatalmas fehér termet láttam, rengeteg kis irodát, sürgő-forgó embereket, és rengeteg papírt.
- Olivia? –kiáltott valaki
- Igen! Itt vagyok!- válaszoltam vissza, bár fogalmam sem volt, merről jött a hang.
- Szia! A nevem Dolores. Mellettem fogsz dolgozni az első hetekben, amíg bele nem jössz, és amíg meg nem érkezik a pici, mutatott gömbölyödő pocakjára.
- Szia! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! De igazából mi is lesz a feladatom? Tegnap csak annyit mondtak, hogy sürgősen kell egy tolmács.
- A munkád különböző iratok fordításából áll majd, illetve később segíthetsz fordítani a külföldi utakon, sajnos nem mindenki beszél olyan jól a csapatban angolul -mosolyodott el. -Gyere velem, már mutatom is a helyed – mutatott a nagy iroda másik végébe, majd elindult a hosszú folyosón.

3 hete dolgoztam az FC Barcelonának, mikor egy délelőtt Dolores ijedten rohant be.
- Oli! Szükségem van az olaszodra!
- ?? – néztem rá kérdőn
- A kosárcsapatba szeretnének leigazolni egy új játékost, aki az előbb érkezett meg és egy kukkot nem beszél se spanyolul, se angolul. Segítened kell!

Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy ügyesen végeztem a munkám. Bár úgy tűnik, hogy az olasz fiú nem igazán felelt meg az elképzeléseknek, de ez nem rajtam múlt. Néhány órával később az egyik munkatársam kopogtatott, méghozzá az egyik leghelyesebb. Gyönyörű kék szemei voltak, és úgy tűnt ő is szimpatizál velem

- Bújj be!
- Szia! Csak el akartam mondani, hogy nagyon ügyes voltál ma. Esetleg lenne kedved ma este meginni velem valamit?
- Úgy érted, hogy ez egy randi?
- Háát, ha nem szeretnéd, akkor nem. – válaszolt kissé zavarban Carlos.
- Ne haragudj! Nem akartalak zavarba hozni. Nagyon szívesen elmegyek veled.
- Ennek örülök. Este érted megyek, majd küld el a címed smsben. Most mennem kell. Akkor este! – és már el is viharzott.
A randi nagyon jól sikerült, remekül éreztem magam Carlossal. Úgy beszéltük meg, hogy holnap este együtt vacsorázunk. Már nagyon vártam, és épp ezen gondolkodtam, mikor jött egy e-mail Dolorestől.
Holnap este lesz egy „céges” buli, 8ra gyere a Mandoba.

Hát ez szép. Muszáj lenne elmennem, hogy minél több új kapcsolatot tudjak kialakítani a munkatársakkal, de akkor lőttek a vacsinak Carlossal. Hát mindegy. Ő is munkatárs. De legalább együtt leszünk.
Másnap reggel tovább aludtam, hogy estére kipihent legyek. Délután elmentem futni egyet a közeli parkba, majd otthon letusoltam és készülődni kezdtem. Nem is sejtettem, hogy mennyi sportolóval fogok találkozni. Ott volt a komplett kézi-és kosárcsapat, na meg jó néhány focista is…


/Dolores/

Kissé izgatott voltam, hisz ez az utolsó buli, amit még én szervezek. Nagyon sokan eljöttek, a sajtó is megjelent. Egyszer csak egy magas férfi lépett oda hozzám
- Dolores! De jól nézel ki! Hogy vagytok?
- Gerard! Köszönjük jól. Kissé fáradtan, de már nincs sok hátra. –mosolyogtam miközben a pocakom simogattam.
- Kérhetnék valamit drága Dolores?
- Háhh. Tudtam, hogy szeretnél valamit..ok nélkül sosem jössz ide – böktem meg viccesen
- Ez nem igaz. Csak tudod…- itt hirtelen elhallgatott
- Na? Szellemet láttál? Vagy mi ütött beléd??
Mgfordított a vállamnál fogva és egy lányra mutatott.
- Ki az a lány?
- Ő Olivia. Csak néhány hete dolgozik nálunk és..- nem tudtam befejezni a mondókám, mert a szavamba vágott.
- Be kell mutatnod neki. Most!

2. rész

Ahogy rám néztek, tudtam, hogy baj van. Betessékeltem őket, majd kíváncsian belekukkantottam az egyik dobozba. De hisz ezek az én cuccaim! Hátra fordultam, és riadtan néztem a három nőre.
- Ezek az én ruháim, igaz?

Egyikük sem szólt egy szót sem. Éreztem, ahogy a könnyeim felszínre törni készültek. Zoé lépett oda hozzám és szorosan átölelt.
- Nem lesz semmi baj! –mondta.
- De honnan? Miért? –kérdeztem szipogva
- 1 hete beszéltem Daniellel, éreztem a hangján, hogy valami nincs rendben, megkérdezte, hogy kérhet-e valamit. Másnap odahozta hozzánk az összes cuccod. Megkért, hogy adjam oda, aztán elviharzott...

- És nem is mondott semmit? -kérdeztem, bár szívem mélyén tudtam a választ

- Semmit.

- Amúgy azt tudod, hogy egy egész fotóshadsereg vár odalent? -vágott közbe Eszter

Sejtettem, hogyha a sajtó kiszimatolja a helyzetet, rám szállnak. Azt tudni kell, hogy bár nem vagyunk sztárok, de mindkettőnk családja  szép vagyonnal rendelkezik, így sok társasági eseményen is részt vettünk együtt, az osztrák bulvármédia pedig imádja a gazdagokat. Viszont azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar itt teremnek…hisz még én sem tudtam, hogy mi is van igazából.

- Ha viszont elküldette a dolgaimat…az azt jelenti, hogy vége. Vége mindennek. -leroskadtam a kedvenc fotelembe.

Éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobogott. A lányok csak néztek rám, de egyikük sem mondott semmit. Ez pedig többet árult el, mint bármilyen szó. Végül ismét Zoé törte meg a csendet.
- Nem akarod elmesélni, hogy mi történt?
- Mielőtt Pestre költöztem, veszekedtünk. Képes lett volna felmondani a cégnél, csak hogy ne veszítsen el. Én viszont nem akartam, hogy válasszon, így arra kértem, hogy töltsünk több időt együtt, és felköltöztem. Néhány napig működött is a dolog, de aztán minden olyan volt mint rég. 8-kor elment és hajnali 2-ig nem is jött haza. Írtam neki egy levelet, hogy pár napra Bécsbe jövök. Ha hajlandó tényleg változtatni, hívjon fel. Ez 3 hete volt. Azóta nem keresett, és már nem is fog.

Ismét könnyek szöktek a szemembe. Tudtam, hogy itt véget ér a dolog és ez fájt. Kegyetlenül. Soha senkit nem szerettem még ennyire, mint őt.

Másnap reggel úgy éreztem, hogy el kell innen szabadulnom. Talán utaznom kéne. Szerencsés ember vagyok, hisz anyukám nagyon tehetős, így rengeteg helyen jártam már. Úgy döntöttem, hogy egy időre Barcelonába költözöm. Imádtam ezt a gyönyörű, tengerparti várost, a sokszínűségét, az embereket. Mázlim volt, mert az utolsó jegyet sikerült lefoglalnom az aznap esti járatra. Csomagolnom kellett volna, de sehogy se volt erőm a dobozokhoz nyúlni, így elég kevés ruhát sikerült csak a bőröndbe pakolni.
Felhívtam anyukámat, hogy elköszönhessek tőle, a barátnőimnek pedig küldtem egy smst, hogy néhány hétre eltűnök, ne keressenek egy ideig.
Mikor megérkeztem Barcelonába, már korom sötét volt, alig járt ember az utcán, de mégis jobban éreztem magam, mint bármilyen színes vagy nyüzsgő forgatagban. Mély levegőt vettem és igyekeztem vele a pozitív energiákat is magamba szippantani.

Még csak pár napja lehettem Spanyolországban, amikor rettenetes unalom tört rám. Mindig is aktív életmódot éltem, így nem bírtam a semmit tevést. Leszaladtam a szálloda halljába, hogy keressek egy friss újságot, amiben megnézhetem az álláshirdetéseket.

„Szinkrontolmácsot felveszünk”

A szüleim mindig is fontosnak tartották, hogy minél több idegen nyelvet beszéljek, és szerencsére én is korán megláttam a lehetőséget ebben, így egész kis korom óta több nyelvet is tanultam. 24 éves koromra sikerült elsajátítanom az angol, német, spanyol és francia nyelvet. Rengeteg munka és pénz volt benne, hogy mindegyiket szinten tartsam, de az ilyenekre mindig is fogékony voltam, így annyira nem is volt nehéz.
Felhívtam a hirdetésre tartozó telefonszámot, ahol rövid beszélgetés után behívtak egy komolyabb interjúra. Boldogan írtam le a címet. Még aznap délutánra kaptam időpontot, ezért gyorsan kicsinosítottam magam, kocsiba ültem, betápláltam a GPS-be az úticélt és elindultam. 20 perc autózás után a készülék jelzett, hogy megérkeztünk.
- De hisz ez a Camp Nou! – kiáltottam fel

1. rész

3 hete költöztem vissza a bécsi lakásomba, ahol minden nap a telefon mellett ültem, és azt vártam, mikor csörren meg végre a készülék. Épp a kádból szálltam ki, mikor végre a csengőhangom hallottam. Eszeveszettül szaladtam a mobilomhoz, majd hirtelen felkaptam és beleüvöltöttem:
- Reméltem, hogy hívsz!
Ismerős hang szólt vissza, de egyáltalán nem azé, akiére számítottam.
- Olivia! Ugye jól vagy?! Hol vagy egyáltalán? Beszélnünk kell! Minden rendben?
- Ó, én azt hittem, hogy…
- Mit? Hogy Daniel vagyok? Mi történt veletek? Csak úgy eltűntél...
- Mert én sem tudom, hogy most mi van. Szétköltöztünk. Bécsben vagyok, nem tudom, hogy hogyan tovább…
- De mégis mi a fene történt? Összevesztetek?
- Nem. Illetve nem most. Még mielőtt én is Pestre költöztem volna. Úgy 3 hónapja.
- És min?
- Tudod, hogy én szeretem a függetlenséget…de mióta ő vezeti a pesti üzletet is, heti kétszer találkozunk egy-egy órára. 3 hónapja megkért, hogy költözzek Pestre, én viszont nem akartam. Azt mondtam neki, hogy változtasson, mert már nem bírom tovább…
- Komolyan azt mondtad neki, hogy elhagyod?
- Igen.
- De akkor miért költöztél mégis oda?
- Mert azt mondta, hogy hajlandó mindent feladni, csak hogy ne hagyjam el. Sosem láttam még olyannak.
- Nem értelek…
- Te nem láttad az arcát! Hogy kérhetem volna arra, hogy válasszon? Ez olyan mintha azt mondaná, hogy ne fotózzak többet.
- Muszáj találkoznunk!


Zoé volt középiskola óta a legjobb barátnőm. Kevés emberben bíztam meg, de ha valaki elnyerte egyszer ezt a kiváltságot, az általában meg is tartotta. Igazából nem is tudom, hogy miért nem meséltem el neki, hisz mi tényleg mindig mindent meg szoktunk beszélni, de az elmúlt hónapok történéseiről senkinek sem beszéltem. Talán mert reméltem, hogy minden gyorsan rendbe jön, és nem kell elmondanom.
Ahogy Zoé letette a telefont, az aprócska készülék jelzett, hogy egy új üzenetem érkezett tőle:
"Délután legyél otthon, mert a lányokkal átmegyünk."

Nagyszerű. Most mind a hármuknak el kell mindent mondanom. Hogyan tettem tönkre a majd 8 évig tartó párkapcsolatomat. Mindannyian ismerték és szerették Danielt.
Észre se vettem, hogy milyen gyorsan eltelt a nap, mikor megcsörrent a telefonom. A lányok szoktak így megcsörgetni, mikor a közelbe vannak. Gyorsan felhúztam egy farmert és egy fekete pólót. Semmiképp nem akartam nekik kiöltözni, de azt sem akartam, hogy azt higgyék, hogy teljesen magamba zuhantam. Ebben a pillanatban kopogtak, majd nagy puffanást hallottam. Sietősen szaladtam az ajtóhoz, majd kinyitottam. Egy halomnyi doboz állt előttem, mögötte pedig a barátnőim. Ahogy rám néztek, tudtam, hogy baj van. Betessékeltem őket, majd kíváncsian belekukkantottam az egyik dobozba. De hisz ezek az én cuccaim! Hátra fordultam, és riadtan néztem a három nőre.
- Ezek az én ruháim, igaz? 

Olivia visszatért

Sziasztok! 

A nevem Olivia. Egy képzeletbeli történetemet kezdtem el tavaly mesélni nektek, azonban néhány ok miatt be kellett fejeznem. Most úgy döntöttem, újra neki vágok, azonban én ügyeske elfelejtettem a régi felhasználónevem, így új bloggal indítok.
A történet eleje a régi, néhány aprócska változtatással, remélem ezt nem bánjátok.

Bízom benne, hogy tetszeni fog, visszajelzéseiteket továbbra is várom :))


Puszi, Oli