9. rész

A szívem a torkomban dobogott, szédültem, és remegni kezdett a kezem. Hirtelen felálltam és kisétáltam. Taxiba ültem és egyenesen a reptérre hajtottunk, ahol felszálltam egy Bécsbe tartó gépre. Gerardék közbe milliószámra küldték az smseket és hívtak, mivel nekik fogalmuk sem volt, hogy mi történhetett velem. Én viszont képtelen voltam felvenni a telefont, így egyszerűen kikapcsoltam, és csak arra vágytam, hogy végre megtudhassam mi történt a szerelmemmel.


Már hajnalodott, mikor beléptem a legnagyobb bécsi kórház ajtaján, és visszakapcsoltam a telefonom, hogy a barátnőimet tárcsázhassam. Esztert értem el a leghamarabb, aki elmondta, a 3. emeleten vannak. Már rohantam is a lift felé, hogy mielőbb felérjek. Mikor a lift fémes felületén megláttam a tükörképem, egy percre úgy éreztem megállt a világ. Egy teljesen ismeretlen lány nézett vissza rám, talpig sminkben, hosszú, bézs ruhában, átöltözni sem volt időm. A szívem csak úgy lüktetett, közben pedig erős bűntudat mardosott belülről, amiért szó nélkül eltűntem Barcelonából. Ekkor újból csörgött a telefonom, a kezem pedig mintha életre kelt volna, rábökött a hívás fogadás gombra.
- Olivia! -üvöltött a telefonba egy kétségbeesett és egyben dühös férfi hang.
- Gerard, én annyira sajnálom, csak egyszerűen.. -szerettem volna neki azt mondani, hogy bocsásson meg, reggel visszautazom Spanyolországba és mindent folytatunk ahol abba hagytuk, de nem jött ki hang a torkomon.
- Oli! Kedvesem, ott vagy? Otthon vagy? Oda megyek! Segíteni szeretnék! Tudom, hogy neked ez most így hirtelen sok! De kérlek!
- Sajnálom Geri! -és kinyomta a mobilom.

Közben felértem a harmadik emeletre, ahol a folyosón ültek a barátnőim, és Daniel öccse. Zoé arcát a kezeibe temette, a többiek pedig kétségbe esett képpel kószáltak a folyosón fel-alá.

- Mi történt vele? Ugye jól van?
- Olivia, műtik, semmit nem tudunk. -simogatta meg a vállam nyugtatóan Mira, aki mindig is higgadtságáról volt híres.
- De mégis mi a fene történt vele? -üvöltöttem újra.
- Elvitte a motoromat -szólalt meg az öccse, csendesen.
- Elvitte? Az az idióta 170-el száguldozott az autópályán. Csoda, hogy neki vágódott a szalagkorlátnak?? -kelt ki magából Zoé, mire Mira csendesen mellé lépett és csitítgatni kezdte.

Ahogy hallottam a szavaikat, és a kétségbeesett zokogást, éreztem, hogy szorít a mellkasom és nem kapok levegőt. Legszívesebben lerogytam volna a földre és zokogtam volna, de egy könnycsepp sem csordult le az arcomon. Fogtam a táskám, és elindultam.

-Olivia! Hova mész? Miért csinálod ezt? -üvöltöttek utánam, de én nem tudtam megfordulni. A lábaim csak vittek.

A kórház előtt mélyen magamba szívtam a levegőt, és néztem, ahogy a házak fölött lassan kel a nap. A kis táskámból előkotortam azt az egyetlen szál cigit, ami leszokásom óta még ott lapult, és lassan, kiélvezve minden másodpercet, elszívtam.

-Hölgyem! Itt nem dohányozhat! -lépett mellém egy nő.

A csikkemmel elsétáltam hát a legközelebbi szemetesig, és leültem egy padra. Annyi gondolat kavargott a fejemben, hogy ha megkérdezték volna, hirtelen talán a nevemet sem tudtam volna megmondani. Elővettem a telefonom, 2 új üzenetem volt.
Az egyiket Gerard küldte, a másikat pedig Daniel öccse. Egyiket sem akartam megnézni. Szerettem volna elmenekülni a világ elől.